i m p u l s e c r e a t o r phÓrum

A rengeteg téma között talán megfér ez is; kedvenc idézetek, kortárs, klasszikus illetve saját versek gyűjteménye. Olvasgatni valók a zene mellett (nem a zenéről)...

Éjrózsa

Éjszín rózsák vannak köröttem
Éjszín hatalom lebeg fölötte
Gyönyörű ez a sötét sereg
Szebb ennél semmi sem lehet

Fekete rózsák, s fekete lepkék
Éjszín szárnyak segítik reptét
Gyönyörű ez a sötét sereg
Szebb ennél semmi sem lehet

Oly kár hogy csak múló pillanat
Hisz semmivé foszlik, mikor jön a pirkadat
Gyönyörű ez a sötét sereg
Szebb ennél... csak a nappal lehet

Pablo Neruda - Ének

Az új bolygókat összetörve,
óriás fémeket feszítve
a majdani bolygók közé,
megedződve a szenvedéstől,
s a jövés-menést abbahagyva,
rátalálunk a vidámságra
e legkeserűbb égitesten.

ide kerülhetnek a locsoló versek is

_________________
Day me say Day oh -
Day light come and me no want to go home

Radnóti Miklós: Erõltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja õt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtõl bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hûs verandán
a béke méhe zöngne, míg hûl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szõkén a rõt sövény elõtt,
s árnyékot írna lassan a lassu délelõtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!


Bor, 1944. szeptember 15

kedvenc versem

_________________
more noise, less music
flickr!

kedvenc anti-szerelmes versem;

CHARLES BODLAIRE - EGY DÖG


Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

(Szabó Lőrinc fordítása )



http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human ... romlas.htm

_________________
Day me say Day oh -
Day light come and me no want to go home

Csáth Géza - A kisasszony

Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros, összevissza írásával azt írta, hogy okvetlen, minél hamarabb látogassam meg.

Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte - mikor másfél év előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal - és láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, amikor elbúcsúztunk tőle, és együtt távoztunk, ritkábban mentem ki, és csak olyan időben, amikor tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.

Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál, otthon mindig el szoktam válni a szép asszonytól.

Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt éves korában, és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas, remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, elefántcsontbőrű, illatos szőkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt, és kicsit sajnáltam.

Amikor a paralízis kitört rajta - a sajnálkozás fokozódott bennem, de az utálat eltűnt.

Helyzete valóban nyomorult volt.

Egy alkalommal - gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután - a jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva és dühöngve - a folytonos nyelvbotlások miatt - drágának és aranyosnak, továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját, és integetett nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve, ijedten nézett reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem, hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hősileg el kell viselnie a férje csókjait.

Ez az igazság tisztán jelent meg előttem e pillanatban, és kimentem a szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az asszonynak. Később hallottam, hogy pár perc múlva mégis csengetett az ápolónőnek.

Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött iránta, nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónővel sem foglalkozott, holott első időben nemegyszer felhívta a figyelmemet annak külső jó tulajdonságaira.

2.

Délután elmentem hozzá.

Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias és rokonszenves vonások most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de ünnepélyes.

- Barátom, na... nagyon örülök, hogy... hogy eljöttél. Fo... fogok neked va... valamit mondani.

Boldogan mosolygott reám, és szorongatta a kezemet.

- Barátom - mondta - egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem valakim. Egy szép, szép kisasszony.

Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek, aki a hallott mesét továbbadja a kisöccsének vagy húgának, és szeretné mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében van, egészében, hiánytalanul továbbadni.

- Egy kisasszony - folytatta Fülöp.

- Milyen? - kérdeztem.

- Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden pillanatban velem van. Beszélget velem, bíztat és gyógyít.

- Mit mondott? - érdeklődtem.

- Sok mindent. Most is szól hozzám.

- És mit beszél?

Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött, azután elmosolyodott.

- Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.

- Az óra vagy a kisasszony?

- A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával, amint az óra tikk-takkol.

- És miket mond még?

- Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.

- De hisz ez természetes! - mondottam, és megdöbbentem attól a szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek hangsúlyozni és ígérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk, hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.

- És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? - tettem hozzá azután.

- Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.

Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta:

- Milyen kedves! Most azt mondja, hogy az első nap este, mikor idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.

- Milyen a hangja? - faggattam Fülöpöt.

- A ha... hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehér ruhás, barnahajú leány, annak volt épp ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a szép muzsika. Egész nap tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt beszél, mihelyst kívánom.

Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte vékony, lesoványodott füleit. Olyan volt a fehér párnák között, mint egy múmia. Mozdulatlanul feküdt, s csak a feje látszott ki, mint a kisgyerekeké a pólyából. Azután elmondta, hogy a kisasszony biztosította őt, hogy ma este a vacsoránál egyik kedvenc étele, a tejbegríz fog szerepelni.

- A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? - kérdeztem.

- Nem - mondta komolyan, és zavar nélkül elsiklott a téma élén. - Senki se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat beszélget a feleségemmel lent a szalonban, és megmondaná neki. Nem jól esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.

- Nem, nem, semmi szín alatt - erősítgettem -, hiszen nem volna nyugta a féltékenységtől!

Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta:

- Annyit tudnék róla mondani!... Olyan nő, akire mindig vágytam, s amilyet nem láttam egész életemben egyet se.

- El fogod venni, ha felgyógyulsz?

Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt:

- Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.

E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára. A beteg elmosolyodott, és nem kergette el.

- Látod ezt a legyet a homlokomon - mondta mosolyogva -, ezt is ő küldte. A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig tud valami jó hírt üzenni.

- Ez a légy most mit mondott?

- Ez... ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem csípnek, nem szekíroznak. - Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből, és a kopasz homlokára ragasztotta.

- A legyeknek - suttogta mosolyogva -, táplálom a legyecskéket.

- Nézz szét a padlón - mondta azután. - Nem hinnéd, és az orvos nem is tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül feljön hozzám a villamosság, és állandóan kering a testemben. Erősödöm napról napra. Egészen másképp hat ez, mint amikor reggelenként a segédorvos egy kicsit megvillanyoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít percről percre.

- Mi a kisasszony neve?

- A neve... a neve... nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.

Fülöp várt, és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:

- Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy szeret engemet... Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom. Állandóan érzem, és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon, oda fel a háztetőre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón? Azokat is ő küldte ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek. Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.

Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.

- Milyen színű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? - kérdeztem Fülöpöt.

- Ragyogó kék és zöld, és némelyiknek aranyszínű tollai is vannak.

- Jó - mondtam - szóval te, Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó kezekben van letéve, és halad egyenesen előre.

3.

Elbúcsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a segédorvossal.

- Bámulatos - mondotta -, a betegünknél ez az újonnan fellépett téves eszme, amelyet illúziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégiscsak mindenképpen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetetlen és rettenetes benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartóztathatatlan pusztulásának látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy simán. Akadnak betegek, akik napokig sírnak, és látni rajtuk, hogy tisztán ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy automatikusan, a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A beteg pár nap alatt királlyá, császárrá, Napóleonná, dúsgazdag emberré, atlétává teszi meg magát, és e mentőgondolat mellett - amely megadja neki az életnek a lehetőségét - makacsul kitart. Betegünk egy ideális leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden szexuális motívum hiányzik.

- Igen - mondottam - tudom, tudom, igen!

Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt mondatszerkesztése, és sietve elbúcsúztam tőle.

Tehát - szőttem tovább a gondolatot magamban - tehát nemcsak én és a főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És Fülöp felesége többé nem fog habozni - amint eddig habozott, hogy Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.

És Fülöp feleségének igaza van - vontam le a végkövetkeztetést könyörtelenül.




http://mek.oszk.hu/00600/00634/00634.htm

Csáth Géza sztorik odabasznak !! kosztolanyi morfinista orvos unokatesoja
ajánlom még a kis emmát, vagy az anyagyilkosságot !

vagy az Elmebeteg nő naplóját...vagy az életrajzi könyvét...

_________________
"A valóság olyan illúzió, melyet a narkotikumok tartós megvonása idéz elő..."

opium

http://mek.oszk.hu/00600/00634/00634.htm#32

fekete csöndet is mindenkepp !

a Kis Emmábe különösen az a rész az élvezetes amikor a kurvát megverik, és a csaj még röhög is rajta....

_________________
[ Regularz rule the world! ]

"The South will boogie again..."

Vannak nagyon durva versek is a neten...beküldték ezt egy fórumba..Szép lelki világa lehetett
Ott ültem az öledben,
Egyé váltunk,
És a kielégülés pillanatában
Vetettem véget amúgyis
Gyötrelmes életednek.
Nem hitted volna, hogy tényleg
Megteszem...félreismertél.
Csaló szépségem elvakított,
Nem láttad, vagy csak nem
Akartad látni valós énemet.
Nyíltan közöltem veled
Szüzességem árát, de
Te csak nevettél rám,
Mint egy buta, ártatlan
Kisgyermekre, ki nem tudja,
Mit beszél...
A csend, mi utánad maradt,
A fülembe üvölt.
A halál jelenléte mintha
Megállította volna az idöt...
Érzem, hogy ittvagy,
Érzem, ahogykérdö, hitetlenkedö
Tekinteted rámveted
És érzem jéghideg érintésed arcomon.
Édes véred cseppjei lassan már feketébe
Fordulnak át meggyalázott testemen.
Így ülök melletted hosszú órákon át,
Mindenemet közszemlére téve, magányosan...

_________________
When you listen deep enough,
there is no decision.
-Krishnamurti

de kedvenc történetem ez,ezt még anyukám mutatta:

Az őz és a király
Ísvarakrisna Dász

Bhárata bölcs és tapasztalt király volt, mégis, élete virágjában lemondott hatalmas birodalmáról, és az erdőbe vonult. Az ősi India nagy szentjei szerint ugyanis az embernek élete második felét érdemes az önmegvalósításnak szentelnie. A király tudta, hogy pozíciója nem állandó, elvégre végül egy király teste is elpusztul - ám a testen belül ott van az elpusztíthatatlan lélek, a valódi én. Megértve, az élet valódi célja az, hogy megszabaduljunk a reinkarnáció körforgásából, Bhárata király elindult egy szent zarándokhelyre a Himalája tövébe.
Az egykori király itt élt magában a Gandakí folyó partja mentén, az erdőben. Királyi ruháját egyszerű öltözékre cserélte, napközben szent imákat, mantrákat énekelt, és napjában háromszor megfürdött a folyóban. Az erdő által nyújtott növényeken és gyümölcsökön élt. Lemondásaiból származó ereje miatt megszűntek az anyagi élvezet iránti vágyai. Nem kötődött többé a születés és halál körforgását előidéző dolgokhoz, nem ragaszkodott már a vagyonhoz, a világi hírnévhez és a hatalomhoz, és a felülmúlhatatlan lelki boldogság tüneteit kezdte tapasztalni.
Egy napon, miközben Bhárata a folyópart közelében meditált, egy vemhes őzsuta jött oda inni. Miközben ivott, a közeli erdőből oroszlánüvöltés hangzott fel. Ahogy az őzsuta az ijedtségtől felugrott, egy őzgida pottyant ki a méhéből a gyors folyású vízbe. Az őzsuta a vetéléstől legyengülve egy barlangba húzódott, ahol hamarosan elpusztult.
A bölcs meglátta és megszánta a vízben sodródó őzgidát. Kiemelte onnan, s a kunyhójához vitte. Egy tanult bölcs szemszögéből a testi különbségeknek nincs jelentőségük. Bhárata minden élőlényt egyenlőnek látott, mivel tudta, hogy formájától függetlenül minden testben jelen van a lélek. Mindennap friss zöld fűvel etette meg védencét, s megpróbált kényelmes körülményeket teremteni neki. Hamarosan nagy ragaszkodás ébredt benne az őz iránt - vele aludt, vele sétált, vele fürdött, sőt vele is evett. Állandóan becézgette, s néha meg is csókolta. Így hát ragaszkodással a szívében, erős kötődés alakult ki benne az őz iránt.
Az őzet nevelgetve Bhárata egyre kevesebbet meditált a Legfelsőbb Úron. Ezzel letért az önmegvalósítás ösvényéről. Az ősi írások az anyagi világot a születés és halál óceánjához, az emberi testet pedig egy megbízható hajóhoz hasonlítják, amely képes átszelni ezt az óceánt. Ha valaki rendelkezik ezzel a „járművel”, mégis figyelmen kívül hagyja a legvégső célt, azt kockáztatja, hogy a következő életében állati testet kap. Bhárata tudatában volt ennek, az őz mégis teljesen eltérítette figyelmét. Egy nap, amikor meditációja közben ismét csak az őzre gondolt, Bháratát elöntötte az aggodalom. „Hol lehet most? Vaddisznókonda vagy magányosan kószáló tigris támadta meg? A nap már lemenőben van, és ez a szegény állat még mindig nem tért vissza.”
Képtelen volt uralkodni magán, ezért elindult az őz után, követve apró patanyomait a holdfényben. Eszeveszetten, veszélyes erdei ösvényeken rohant az elkódorgott őz után - ám hirtelen elesett, és súlyosan megsérült. Halála pillanatában az őz éppen odaért, és lekuporodott mellé, a király pedig minden erejével az őzre gondolt. A védikus írások szerint „Amilyen létállapotra emlékszik valaki teste elhagyásakor, azt éri el majd kétségtelenül...”

Következő életében Bhárata király egy őz testébe költözött. Előző életében elért lelki fejlettsége miatt még egy őz testében is képes volt megérteni azt, hogy miért kapott ilyen testet. Keseregni kezdett: „Milyen bolond voltam! Letértem az önmegvalósítás ösvényéről. Elhagytam a családomat és a királyságomat, elvonultam egy elhagyatott, szent helyre, ahol örökké csak az univerzum urán meditáltam. De ostobaságom miatt hagytam, hogy elmém egy őzhöz ragaszkodjon. Rászolgáltam a mostani testemre.” Bhárata értékes leckét kapott, s még őzként is képes volt tovább fejlődni a lelki életben. Elkülönült minden anyagi vágytól. Nem törődött többé a zamatos, zöld fűvel, s arra sem figyelt, hogy mekkorára nőnek az agancsai. Nagy szentek és bölcsek hajlékainak közelében tartózkodott, s csak kemény, száraz levelekkel táplálkozott. Amikor elérkezett a halála pillanata, őztestét egy imával hagyta el A következő életében Bhárata egy tiszta és szent bráhmana pap családjában született meg, ahol Dzsada Bhárataként ismerték. Ismét képes volt emlékezni előző életeire. Amikor felnőtt, nagyon tartott barátaitól és rokonaitól, mivel azok felettébb materialisták voltak, és egyáltalán nem érdekelte őket a lelki fejlődés. A fiú állandóan aggódott, mivel attól félt, hogy hatásukra ismét alázuhan az állati létbe. Ezért, bár nagyon intelligens volt, ostobának tettette magát, így a világi emberek nem is próbáltak szóba elegyedni vele.
Az emberek képtelenek voltak megérteni Dzsada Bhárata belső lelki fejlődését. De ő sohasem tiltakozott rossz bánásmódjuk ellen, mivel már teljesen felszabadult a testi életfelfogás alól. Egy tökéletesen önmegvalósított lélek összes tulajdonságával rendelkezett. Transzcendentális tudásának köszönhetően nem zavarták az anyag kettősségei. Nem törődött sem a tél hidegével, sem a nyár hevével, sem széllel, sem esővel. Mivel teste állandóan piszkos volt, ez elleplezte lelki tudását és fényét, egy koszos drágakőhöz hasonlatosan. Egy napon Ráhuganát, egy közeli tartomány királyát szolgái a vállukon, egy gyaloghintóban vitték keresztül a tartományon. Belátva, hogy egy újabb hordárra is szükségük lesz egy folyón való átkeléshez, a király szolgái elindultak, hogy kerítsenek valakit. Hamarosan meglátták Dzsada Bháratát, aki megfelelőnek látszott erre a feladatra. Dzsada Bhárata azonban, mivel minden élőlényt a testvérének tekintett, nem tudta jól ellátni a feladatát. Járás közben ugyanis állandóan megállt, hogy megbizonyosodjék arról, nem lépett-e rá egyetlen hangyára sem. Nem is sejtve a késlekedés okát, Ráhugana így kiáltott: „Mi történik? Miért nem vagytok képesek rendesen vinni azt a gyaloghintót? Miért rázkódik így?” A király vészjósló hangjára az ijedt szolgák azt felelték, hogy a bolond Dzsada Bhárata az oka.
A király mérgesen megszidta az újdonsült hordárt, hogy úgy viselkedik, mint egy vézna öregember. Dzsada Bhárata, aki ismerte eredeti lelki azonosságát, jól tudta, hogy nem azonos a testével. Nem volt sem kövér, sem vékony, s ahhoz a hús- és csonttömeghez sem volt semmi köze, ami a testét alkotta. Tudta magáról, hogy örök szellemi lélek, s egy testben ül, mint egy gépben a vezetője. Ezért érzéketlen maradt a király dühös kritikájával szemben. Csendben vitte tovább a hintót. A király azonban képtelen volt uralkodni magán, s ezt üvöltötte: „Mit művelsz, te gazember?! Azt akarod, hogy megbüntesselek?!”
Dzsada Bhárata ekkor szelíden oktatni kezdte Ráhuganát: „Kedves királyom! Azzal vádolsz, hogy nem vagyok elég kitartó és erős, de ez csupán a lélekről való tudatlanságodat mutatja. A test lehet kövér, sovány, gyenge vagy erős, de egy tanult ember nem mond ilyeneket a valódi belső énről. Ami a lelkemet illeti, az nem kövér, és nem sovány, tehát igazad van, amikor azt mondod, hogy nem vagyok túl erős. Azt hiszed, hogy úr és parancsoló vagy, ezért megpróbálsz parancsolni nekem, de ez szintén helytelen, mivel ezek a pozíciók mulandók. Mindazonáltal - folytatta Dzsada Bhárata - ki az úr, és ki a szolga? Mindenki az anyagi természet törvényei szerint kénytelen cselekedni, ezért hát senki sem úr, és senki sem szolga.”
Ráhugana király, aki leckét kapott a lelki tudományból, megdöbbenve hallgatta Dzsada Bhárata tanításait. Felismerve benne a szentet, sietve leszállt gyaloghintójáról. Alázatosan, fejét a szent ember lábához hajtva, a földre vetette magát, egész testével elnyúlva hódolatát ajánlotta neki, és lelki tanítómesterének fogadta el.
Mit tanulhatunk mi a bölcs Bháratától? Annyit mindenképpen, hogy eltúlzott érzelmeink és ragaszkodásaink veszélyeket hordoznak magukban, szenvedéseink forrásaivá lesznek - ha nem törekszünk arra, hogy mértékletessé váljunk, és figyelmünket az anyag függönyén túli, örök valóságra is kiterjesszük.

jah és boccs a terjedelemért,ha para

_________________
When you listen deep enough,
there is no decision.
-Krishnamurti

Gábor Andor - A darwinista

Ne kérdezd, hogy mi voltam én változik az ember
Januárban sosem tudja mit hoz a december
Mássá válik ha eltelt egy-két kilenc hónap
Hívja ezt a Dr. Darwin evolúciónak

Miért ne lennék többek között Darwinnak is híve
Ha az ember így is úgy is a fejlődés műve
Én is hát a fejlődésben soha meg nem állok
Evolúci, revolúci én evoluálok

Héjasista voltam egykor, bethlenista lettem
Majd a gömbösisták közé magamat áttettem
Sztójaysta lettem aztán utóbb szálasista
S mert Darwinnak igaza van megy tovább a lista

Elfejlődtem múlt esztendő március havától
Demokrata vagyok én most, az is a javából
Demokrata még ha ez csak kurta állomás is
S dehogy csökönyösödök meg
Hogyha közben föl nem kötnek
Leszek én még más is
Leszek én még más is

_________________
Bach Is Dead.

Én még nem olvastam egy Csáth novellát sem, de most elkezdem

sparrow ez tetszik

_________________
Mindegy, csak üssön.

egyik kedvenc:


József Attila : Reménytelenül

Lassan, tünődve

"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -"

_________________
"Save me a kiss for the morning..."

(\___/)
(='.'= )
(")_(")

Baudelaire

egyébként én meg Ady versekért rajongok

A KÉK TENGER PARTJÁN


Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.

Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET


Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/versek_e.htm

_________________
HYPNOTOOOAAAD!! Open your eyes (marky&bungle remix)

Ezt az interneten találtam, nem tudom ki irhatta.


Az álomörvény

Csavarodik testem, mint egy DNS-spirál
Testemből a lélek könnyedén kiszáll.

Szivárvány fellegek közt járok
A távolban pulzáló fényt látok…

Sötétség van minden felé körülöttem
Test nélküli szárnyak suhannak felettem.

Miközben ballagok e hatalmas térben
Egy gondolat cikázik elhajlott fejemben…

Arra gondolok félve, éppen,
Hogy kerültem ide? Mi képen?

A messzeségből vízcsobogás hallatszik
Hipnotizál, hívogat, morajlik…

Hirtelen éles fény villan
A tér alattam, szétroppan!

Lábaimnál feketelyuk, végtelenbe hasít
Szétszakít, majd a mélységbe taszít…

Miután megállt az örvény, észrevettem
Egy méreggel töltött kútba estem…

Méreg mely elmémből spirált alkot,
Spirált mely édes börtönben tartott…

A semmiből torz hangokat hoz a szél
Ahol összeérnek, ott meggörbül a tér.

A spirál lassan olvad a fejemben,
Egy furcsa lény áll mellettem…

Gúnyosan mosolyog, így szól nekem:
Te bolond! Mit tettél velem?

A teremtmény arca megrepedt, láttam!
Majd rájöttem, egy tükör előtt álltam…

"-Volt maga Franciaországban,doktor?
-Voltam,hogyne,gyakran.
-Franciául is tud úgy,mint angolul?
-Körübelül.
Már sötétedett,de láttam,hogy Cynthia egyre növekvő elragadtatással néz rám.
-Doktor,maga olyan,mint az Encyclopédia Britannica.Mindent tud.
-Rengeteget-mondtam idegesen.
-Biztosan szanszkritül is tud.
-Folyékonyan-mondtam.De Cynthia elhitte.
-Biztosan ismeri az orosz regényírókat is.Meséljen nekem valamit Dosztojevszkijről vagy Bartók Béláról.Van egy barátnőm,az mindig róluk beszél.
-Bartókot sose láttam-mondtam hazugul és megütődve tájékozatlanságán.-De az öreg Dosztojevszkijt nagyon jól ismertem.Az apámmal együtt járt elemibe,és gyakran járt hozzánk vacsorára.Olyan szakálla volt,mint Pierce Gwyn Mawrnak.
-Milyen jó magának,hogy ilyen híres embereket ismert már gyerekkorában.Maga biztosan azt is meg tudja mondani,miért hívják Aix-la-Chapelle-t németül Aachennek.
Nem mondtam meg.Egyrészt azért,mert nem tudtam,és másrészt azért,mert hirtelen beleláttam Cynthiába,és irtózatos dühös lettem magamra.A nők mindig becsapnak.Vannak pillanatok,amikor a nők teljesen úgy viselkednek,mintha emberek lennének.Ilyenkor magamfajta jámbor filológus odaáll,és elkezd magyarázni,és elhiszi,hogy a nőt érdekli az,amit mesél.Pedig még nem fordult elő,hogy egy nőt valami szellemi dolog önmagáért érdekelte volna.Vagy a férfinak akar udvarolni azzal,hogy odafigyel,vagy pedig okulni akar,és az még rosszabb.Az egyik nő pénzt akar kapni,a másik tudományt,de azt is csak érdekből:hogy magára vehesse a művelt nő attitűdjét,mint egy estélyi köpenyt.
Felkeltem,és dühösen járkáltam fel és alá.Cynthia elmerengve nézett a karosszékéből,a tekintete távoli volt,ábrándos és előkelő,mint egy walesi mese Tündérországról,ahová mindig visszavágyik az ember,aki ott járt egyszer álmában.
És akkor,amint letárgyaltam magamban Cynthia szellemi értékét,egyszerre valami felszabadult bennem.Újra észrevettem,milyen szép és milyen fiatal.Nem tudok olyan nőhöz vozódni,akit nagyon okosnak tartok.Valahogy úgy érzem,mintha homoszexualizmus volna.De most,hogy tisztáztam,hogy Cynthia is csak egy a sok drága libácska közül,sürgősen udvarlásra fordítottam a dolgot.
-Cynthia-mondtam-,úgy sajnálom azt a sok időt,amit könyvek közt töltöttem.Az élet elmegy;látja egyszercsak felnőtt lettem,anélkül hogy észrevettem volna,hol történt,és egyszercsak öreg is leszek.És nem marad meg semmi.A memóriám el fog romolni,és mindent el fogok felejteni,amit olvastam.Vissza fogok nézni az éveimre,és látnom kell majd,hogy mindig egyedül voltam.
A szobában sötét volt már.Az ablaknál álltam,az ablak elött rendkívül hangulatos alkonyat vetítődött az égi vászonra.A szentimentális kijelentéseknek ilyenkor dupla hatóerejük van,az irodalom és a tapaszatlataim szerint.Most áttérek a személyes érvekre.
-Sose találtam senkit,aki megértett volna.Maga az első nő,Cynthia,akinek megmutathatom magam.Olyan,mintha valamikor a nővérem lett volna vagy a feleségem.
Az öreg Goethe forgott a sírjában.
Cynthia ábrándosan felkelt,és odajött hozzám az ablakmélyedésbe.Ez volt a jeladás,amire vártam.Most már tudtam,hogy nem fog pofon ütni.De mielött összeszedve a bátorságomat,áttérhettem volna a tettekre,Cynthia elfogódott hangon megkérdezte:
-Ó,doktor...logaritmussal is tud számolni?
-Könyv nélkül-mondtam és magamhoz vontam.
Megcsókoltam,Cynthia sokáig tiltakozás nélkül simult hozzám.Ragyogó tavaszi napok,csillogó tavak,kék egek siettek egymásra bennem,mintha vonaton ülnék.Az élet mégis szép."

Szerb Antal:Pendragon legenda

_________________
tucc- tucc