Recoil @ 2010. április 16. 8:00 - Diesel Club, Budapest
A Recoil project a Depeche Mode-ban 1995-ig negyedik tagjaként dolgozó, Alan Wilder szóló trip hop - experimental elektronikus munkája. Eddig ilyen néven kiadott munkáival tovább vitte a Mode sokunk által szeretett Songs of Faith and Devotion lemezére kitalált depresszívebb és sokkal elvontabb samplerekkel telerakott zenei világát. Eddigi utolsó lemezét 2007-ben adta ki subHuman címmel, az albumon többek között a New Orleans-i blues-zenész, Joe Richardson is szerepelt, blues-színt adva az alapvetően elektronikus világhoz. Érdemes az Allelujah című dal klipjét megtekinteni!
2010 tavaszán fog megjelenni a Selected című új album, aminek a bemutató turnéjának egyik állomása lesz április 16-án a Diesel Club-ban tartott koncert. A Depeche Mode hívőknek nem szabad kihagyni! A projectnek saját magyar nyelvű honlapja is van a recoil.hu címen!
........................................................................................................
Alan Wilder, becenevén Al, 1959. június 1-jén született Londonban. A Hammersmithben élő, középréteghez tartozó család harmadik fiúgyermeke már nagyon fiatalon érdeklődést mutatott a zene csodálatos világa iránt. Első zongoraóráit már 8 éves korában vette. A komoly zene korai megkedvelése mellett tinédzseréveire természetesen a '70-es évek elején-közepén megjelenő újhullámos és futurisztikus hatás is rányomja bélyegét.
Alan, zenei világ felé fordulása úgy 16-17 éves korára tehető. A nem éppen jó tanuló ifjú Wilder, mint taxisofőr kereste ezidőtájt kenyerét. Mivel zongorázni nagyon jól tudott és az újonnan megjelenő szintetizátor technika sem hagyta hidegen így szinte kapkodtak érte az egyre-másra alakuló tinicsapatok. Alan a '70-es évek végén, a '80-as évek elején több bandában is játszott. 1978-ban közreműködött a Daphne & The Tenderspots nevű együttes "Disco Hell" kislemezén. 1979-ben a Real To Real-lel dolgozott a "Tightrope Walkers" című nagylemezen. De eközben segített a The Korgis nevű bandának "If I Had You" kislemezük elkészítésében.
A Depeche Mode megalakulása idején [1980. május] a The Hitmen elnevezésű együttessel dolgozott. Ezen banda "Bates Motel" című aktuális kislemezével 1980 végén indult el klubturnéra. A sors furcsa fintora, hogy az 1981. január 22-én az egyik londoni kocsmában játszó The Hitmen koncertje után másnap 23-án a Depeche Mode lépett ugyanott fel.
1981. december 12-én Vince Clarke véglegesen és hivatalosan is kilépett a Depeche Mode-ból. Andy, Dave és Martin számára ez a lépés korántsem volt váratlan, így kellőképpen fel tudtak készülni a folytatásra, merthogy folytatni kellett az mindenki számára egyértelmű volt. Szükség volt tehát egy koncertzenészre.... A Melody Maker-ben 1982. januárjában feladott hirdetés így szólt: [Neves banda, szintetizátorost keres 21 év alatt!] Igen sok jelentkező közül választották ki végül Alant, aki habár 22 éves volt [letagadta korát] a legmegfelelőbbnek bizonyult a feladatra. Alan későbbi visszaemlékezése szerint pontosan tudta a hirdetést olvasva, hogy a Depeche Mode-ról van szó.
Alan-t az 1982-es évben még amolyan negyedik kerékként kezelték. Nem is ígértek neki mást, hiszen csak koncertzenészként alkalmazták. Al bemutatkozó fellépése '82 januárjában történt a Crocs-ban. Ezután január végén a Depeche Mode New York-ban játszott két teltházas koncerten a The Ritz-ben. Februárban indult azután el a két hónap hosszú, az aktuális kislemezt bemutató See You Tour. 1982. áprilistól a banda stúdióba vonult, hogy felvegye második lemezét az A Broken Frame-et. Alan mivel csak koncerteken alkalmazták, így nem lehetett jelen a stúdiófelvételeknél.
Az új lemezhez kapcsolódó turné folyamán azonban a másik három tagnak feltűnt Alan nem mindennapi zenei képessége és Al, az új technikához való vonzódása is. Alan tehát bizonyított és végre -1 év után- hivatalosan is bekerült a Depeche Mode-ba. Mivel Alan hangzásvilága akkortájt nagyon megegyezett Martin gondolatvilágával ennek köszönhetően születhettek meg 1983-ban olyan közösen készített számok, mint a The Great Outdoors! vagy a Work Hard. Alan egyénileg is írt és kivitelezett számokat ebben az időben. Alan elvont gondolatisága és Dave átérző hangja tette lehetővé olyan nagyszerű dalok létrejöttét, mint a Two Minute Warning, a The Landscape Is Changing vagy a Fools. Tisztán megállapítható volt tehát '83-ra, hogy Alan mind image-ben, mind zenében a Depeche Mode szerves része lett. 1984-re készültek el olyan számok, mint az In Your Memory vagy az azóta is nagy klasszikus If You Want.
1985-86-ra a bandán belül a szerepek el lettek osztva. Dave vitte a fő éneket és színpadi showt. Andy volt maga a nagybetűs management és a koncertek tapsolós showmanje. Az angyali Martin írta és néha prezentálta a számokat. Alan pedig a stúdióban dolgozott, de Alan volt az is, aki a koncerteken úgynevezett egyszemélyes zenei show-kat adott elő. Egyszóval minden rendben volt [látszólag!]. A Depeche Mode hírneve egyre nagyobb lett, egyre több lemez fogyott és senki sem kívánhatott ennél többet. 1986-ra azonban mégis történt valami hiszen az aktuális, a Black Celebration című albumról hiányoztak a már megszokott Alan számok. Született ugyan két Alan-Martin közös szerzemény, -az egyik instrumentális vagyis ének nélküli, a másik pedig egy enyhe próbálkozás- de ezek csak a kislemezek b-oldalára kerültek fel [Black Day / Christmas Island]. Vajon mi történhetett Alan-nel? Egyszerűen elfelejtett számokat írni? Netán kimerült szerzői tehetsége? Talán Dave nem volt hajlandó elénekelni az Alan által írt szövegeket [hiszen Dave nélkül semmit sem ér az egész]?
Egyik lehetôség sem valószínűsíthetô, de valami azért mindenképpen történhetett, hisz Alan aktív maradt. Ilyen körülmények között születhetett meg tehát egy olyan produkció, amelyet Recoil-nak hívnak. Recoil..., vagyis hátrahőkölés [de vajon mitől?]. A Recoil nem más, mint Alan ötleteinek szóló formájában történő kivitelezése. Igen, szólóötletek, hiszen a Depeche Mode szűk lett Alan számára.
Az első Recoil lemez [1+2] az 1986-os turné végén, a második [3+4] az 1987/88-as turné közepén látott napvilágot. Az első egy középlemez, amelyen két szám található úgymond Depeche Mode számokból összerakva. A második lemez már sokkal kiforrottabb. Megtalálható rajta az Alant mindig is inspiráló zongora és a jól ismert Kraftwerkes stílus is.
A Depeche Mode ezidőtájt éli addigi legfényesebb korszakát. Egy szinticsapat, amely London egyik külvárosából indul és 8 évvel később leigázza és rabjává teszi Amerikát. [Igaz, ez fordítva is így van.] Az image '87/'88-ra teljesen kitökéletesedett, köszönhetően a holland fotóművésznek, Anton Corbijn-nak. Anton és Alan közeli barátokká válnak, hiszen a fekete-fehér fotózás és a furcsa helyzetek megelevenítése mindkettőjük közös hobbija. 1988 lezárása: egy tisztelet a múltnak. A Depeche Mode fennállásának 8. évfordulójára Alan, Ludwig Von Beethoven Holdfényszonátájának prezentálásával tiszteleg.
1989-ben új Depeche Mode hangzás születik. A banda ettől a korszaktól kezdve sokkal inkább törekszik az együttes munkára, minthogy Martin egyéni gondolatait vigyék át Depeche Mode név alá. Ez persze több és precízebb munkát jelent. De ez egy kiváló lehetőség Alan számára, hogy dolgozhasson és egyéni ötleteket vigyen a munkába, vagyis a Depeche Mode zenei végtermékeibe. A képlet egyszerű volt tehát: Martin kidolgozatlan demo felvételekkel érkezett a stúdióba, majd az igazi munka csak ott vette kezdetét. Alan teljes szabadságot kapott a stúdióban. Segítségére, mint producer Flood, mint hangmérnök Steve Lyon érkezett. A több hónapos munka végtermékeként megszületett az addigi és talán az azóta is legtökéletesebb és legtechnikaigényesebb album, a Violator. A siker frenetikus volt. A koncerteken Alan kiemelt szerephez jutott: dobolhatott, ami ekkor még szokatlannak tűnt. 1990-ben Alant már többször hallgatja a rajongói tömeg az interjúkban is, hiszen Ő az, aki az album zenei hátteréről beszél.
A Depeche Mode 11 év után beiktat egy pihenőévet 1991-ben. Alan mivel kifogyhatatlan zenei ötletekből, ezért produceri feladatokba fog, míg a többiek pihennek. Tevékenységét a Nitzer Ebb: Ebbhead című lemezén élvezheti a közönség 1991 óta. A Depeche Mode pihenése azonban tovább tart, így Alan újabb, ezeddig ismeretlen dologba fog. 1992-ben megjelenő szólóalbumán [5+6] új emberekkel, új zenészekkel és énekesekkel dolgozik együtt. Az eredmény az eddigi legjobb Recoil alkotás.
1992-ben a Depeche Mode zeneileg végleg vált. Az új anyag sokkal precízebbnek ígérkezik, mint valaha. Az együttesen belüli munkamegosztás aránya azonban túlságosan eltolódik, vagyis felborul az egyensúly. Fletch, aki a '90-es években már csak az együttes pénzügyi és technikai feltételeivel foglalkozik, olyannyira kiszorul a zene készítéséből és a stúdiómunkából, hogy az új aktuális nagylemez készítésénél már szinte jelen sincs.
Dave, súlyos magánéleti problémák után beleveti magát az éneklésbe és a sztár-életbe egyaránt. Martin megírja az alapokat majd angolosan távozik a stúdióból magára hagyva Alant, aki ha kell 36 órán át ül a szintetizátorok, szekvenszerek és számítógépek előtt technikus barátaival, hogy 1993-ra megszülethessen az új, már régen várt Depeche Wilder Mode hangzás. Alan munkája és a rajongók várakozása megérte: az eredmény óriási. A koncertkörút szintén. 156 koncert 15 hónap alatt. 156 koncert, ahol Alan szintizik, zongorázik és dobol, ezzel olyan dicsfényt ad a show-nak, mint még soha.
1994-ben látszólag minden rendben van. Habár Fletch a turné utolsó 3-4 hónapján személyes és családi okok miatt nincs jelen, azért Dave teljesített, Martin pedig learatta a dicsőséget, hisz Ő írta és szerezte az összes sikerszámot. De mit csinált Alan? Alan dolgozott, éjszakázott, szintetizátorozott, zongorázott, dobolt és összeszerkesztette a turné számait, hogy azok az aktuális maxik b-oldalán és egy live albumon elérhetők legyenek a rajongók számára. 1994 nyarára a hosszú menetelés tehát véget ér és 11 hónap szünet következik.
1995. májusában a Depeche Mode megalakulásának 15. évfordulója felé összejön a 4 gyűlölet-szeretet kapcsolatban felnövő barát, hogy a jövő alternatívái körvonalazódjanak. Az eredmény elképesztő, leverő és történelmi. Alan kiszáll! Miért? Valószínűleg erre csak 4 ember tudja a választ...., de vajon mégis miért? Alan elfáradt 36 évesen? Nem akar többet dolgozni? Nincs megelégedve a pénzzel? Megutálta a többieket? Netán szakmailag féltékeny? Nem, nem és nem! Alan-ben még van zenei ötlet és nem is öreg a szakmában! Vajon miért pont a 11 hónap pihenés után mondta volna a többieknek, hogy elhagyja őket, amikor ezt megtehette volna a turné végén? Alant sohasem érdekelte a pénz! Alan zenész, Alan művész és a Depeche Mode történelmet csinált illetve csinál, miért hát a szakítás?! A szakítás okát valahol a jövőben kellett keresni, vagyis a jövőbeni tervek különbözősége okozhatta a törést. De ki tudja valójában mi is történt?
Egy biztos, egy korszak örökre lezárult! Alan biztosan belekezd majd valamibe. Új Recoil, újabb produceri feladatok vagy esetleg valami teljesen már? Valószínűleg sem neki, sem a Depeche Mode-nak nem lesz könnyű a jövő. Időre van szükség, hogy minden újra tisztázódjon. Időre, mégpedig sok-sok időre!
A Depeche Mode -így Alan nélkül- tovább folytatta. A három tagú Depeche Mode megjelentetett egy újabb albumot, amely egyik felet sem igazolta tökéletesen. Az 1997 tavaszán megjelent Ultra ugyan Number 1. album lett és ezzel igazolta a tényt, hogy Alan nélkül is életképes a csapat, de a lemezeladási mutatók szerint Alan látszik gyôztesen kikerülni, hiszen az Ultra feleakkora érdeklôdésre tart csak számot, mint mondjuk a Violator vagy akár a Songs Of Faith And Devotion.
Minden további találgatás vagy fejtegetés nélkül azért az biztosan kijelenthető, hogy a Depeche Mode lezárta legsikeresebb korszakait azzal, hogy Alan kiszállt, hiszen így, hogy Martin négyszer annyit dolgozott mint ezeddig sem lett Alan nélkül a Depeche Mode az a 'Depeche Mode' többé már!!!
Alan viszont hangtalanul, de visszatért!!!
http://www.enjoy.eoldal.hu/........................................................................................................
Alan Wilder interjú
A Future Music Magazin 2007. augusztusi számában megjelent Alan Wilder interjú. Alan Wilder legutóbbi, Liquid névre hallgató konceptuális albumát több mint hat éve jelentette meg – ugyanakkor, ha már egyszer a depeCHe MODE égisze alatt eladtál több mint 50 millió lemezt, hova is kéne rohanni? Danny Turner a szelíd modorú exMode-errel találkozott és beszélgetett a subHuman születéséről és arról, hogy még a legtapasztaltabb technológia szakértőt és producert is próbára teszi a felvétel rögzítésének művészete.
FM: Mi a subHuman és az előző Recoil album, a Liquid közti hat éves csúszás oka?
AW: Igazából ez csak egy az eredeti szándékaimon némileg túlnyúló szünet volt. Kissé kimerített a legutóbbi album és úgy gondoltam, itt az ideje lazítani kicsit, mely egybeesett második gyermekünk érkezésével is. Ennek okán elmerültem a családi életben, ami az eredetileg tervezettnél kicsit tovább tartott. Mindazonáltal egy ilyen élmény felnyitja az ember szemét arra, hogy az élet másról is szólhat, mint hogy napi 24 órát töltesz egy stúdióban.
FM: Az a benyomásunk, hogy zenédre nem gyakoroltak hatást külső erők. Már a kezdetektől volt valami elképzelésed az album hangzását illetően?
AW: Egyáltalán nem volt letisztult elképzelésem. Különböző vokalistákkal és szövegírókkal dolgozom, és előfordul, hogy a zene csak később jön. Amikor belevágok egy projektbe, erőfeszítéseim nem igazán koncentráltak, így nem is igazán tudom, merre tartok. Követem az ösztöneim és a kísérletezés módszerére hagyatkozom, melynek útján eljuthatok valahova. Annak ellenére tehát, hogy a vokalisták egymástól teljesen különbözőek is akár, ezen megközelítésből a végén mindig kisül valamiféle folytonosság.
FM: Énekeseid közül Joe Richardson a Louisiana-ban folyt rabszolga-kereskedelemből is merít inspirációt. Szándékod szerint van-e az albumnak politikai üzenete?
Alan a stúdióban
AW: Ha valaki bele akar látni, találni fog benne. Megpróbálom elkapni a lényegét annak, amit [Joe] ír. Nem határoztam meg számára, miről írjon, pusztán csak zenét kapott tőlem, melynek nyomán elindult egy irányba, ami a végén szavakká, ötletekké formálódott. Ezek után megkísérlek értelmet kölcsönözni az egésznek, hogy az album úgy és olyan címmel jelenjen meg, amely által kiemelkedik a mai mainstream soraiból. Ennek nyomán az általa leírt szavak interpretálása során elmerengek az embertelen (subhuman) és alárendelt szavak jelentésén, legyenek e fogalmak politikai, vallási, osztálybeli vagy bármi efféle színezetűek. Tőlem nem találsz semmilyen kifejezett politikai irányvonalat, sokkalta inkább az emberi természetről és annak repetitív körforgásáról van szó, ami néhány aspektusból vizsgálva kissé depresszív folyamat, de úgy fest, ez már csak ilyen dolog.
FM: Az album egyes részeken átcsap rock-ba – mi az oka, hogy ezúttal ilyen elemeket integráltál a zenédbe?
AW: Mint mondtam, ez tulajdonképpen a zeneszerzési folyamat természetes részeként jött létre, és mikor Joe csatlakozott, ez még el is mélyült azáltal, hogy ő egy remek gitáros is egyben. A csapata egy háromtagú blues banda, így felvetette, hogy miért ne használhatnánk ki magát az együttesét is? Nyilvánvalóan nem állt szándékomban egy blues-os egyveleglemezt kreálni, ugyanakkor jó ötlet volt az együttesben rejlő tartalék kihasználása, illetve a hangszerek ekképpeni felhasználása által valami érdekesebbet alkotni. Így hát igen, nem kevés gitárt használtunk, Joe-nak teljes kollekciója van klasszikus típusokból és gitárerősítőkből is, sőt, még hárfán is játszik nem is keveset.
FM: Minden az otthoni stúdiódban került rögzítésre?
AW: Nem, a dolgokat odahaza szedtem össze, majd egészen Texasig mentünk, ahol Joe él és egy helyi stúdió is található ott. Nem igazán egy kereskedelmi jellegű stúdió ez, csak afféle egyszeri, azonban rengeteg eredeti hangszer ékeskedett odabenn: csak kiejtetted a nevét és már ott is volt a cucc. A lemezfelvétel esetén az old-school módszer mellett döntöttünk. Mindent csöves felszereléssel rögzítettünk egészen a 15 IPS mutitrack-ig. Semmi Dolby, csak szalagkompresszió, majd az egy hetes felvételi időszak legvégén Joe-val és csapatával áttettük az eredményt Pro Tools-ba és hazavittük azt egy tenyérnyi meghajtón. Remekül kiegészítette egymást a régi és új technológia.
FM: Rettentően organikusan hangzik ez a felvételi mód. Úgy véled, hogy a kizárólag számítógépen előállított zene túlontúl száraz és digitális terméket eredményez?
AW: Pár plug-in és digitális feldolgozás ma már jobb, ugyanakkor igen sok dolog tekintetében az analóg technológia működik jobban. Például amikor keverünk, a számítógépekből gyakran analóg effekteken és régi stílusú reverbeken keresztül hozzuk ki a hangokat, majd újra felvesszük mindezt digitálisan, így forrasztva egybe a két felvételi módszer erőségeit.
FM: És ugye ott van a környezet, ahol a mű megszületett – mennyiben hatott ki az anyagra, amivel dolgoztatok?
The Thin Line - a stúdió
AW: Amikor új emberekkel dolgozol, és ezt mindannyian tudjuk, megpróbálsz mindig kicsit hatással lenni rájuk. Van még egy plusz feszültség, nem tudod pontosan, mi is fog történni, de mindenki igyekszik a legjobbját hozni és ezt nagyon élvezem. Tehát pontosan így történt, elmentünk egészen Texasig és ott találkoztunk egy teljesen idegen környezetben olyan emberekkel, akikkel azelőtt még soha, és ennek határozottan kihatása van a projektre. Ami a környéket illeti, mocsaras volt, a klíma pedig nedves és több mint 100 fok (Fahrenheit! – Iron) uralkodott, ami a zene tekintetében hozott egy pozitív hangulatot. Érdekes egyébként. Mindez Austinban történt, és ha már ott voltunk, elmentünk megnézni Joe-t és csapatát; ennyi blues bandát egyszerre látni és hallani, ahány bárba csak besétálsz, szabályos kultúrsokkot jelentett.
FM: Hogyan fogtál neki a lemezre írt track-jeid összeállításához, illetve e folyamatban mi volt az, ami úgymond sarokkőként funkcionált?
AW: Ez számomra általában probléma, mivel nem énekesként tekintek egy dalra, mint egy egészre. Általában veszek egy akármilyen loop-ot, melyet összedolgozok egy másik loop-pal, míg végül valami kisül belőle. . Elsőre ekképp kísérletezgetek, és fokról fokra megkísérlek mindig hozzáadni valamit, ami motivál és mozgat. Nos, ez tulajdonképpen bármi is lehet, a lényeg, hogy úgy tudjam az énekes számára bemutatni, hogy egy értelmes egészet rakhassak le az asztalra. Nagyjából elképzelem a verse és a vokálok helyét, majd dinamikus átmeneteket helyezek a zenébe, hogy mindez érzékelhetővé váljék. Ami ezek után történik, az általában az, hogy jól elnyúlik a darab, így később, mikor sorba állítjuk a dalokat, mindegyik ilyen hosszúságúvá és kimerítő tartalmúvá lesz. Tudod, Daniel Miller a Mute-nál erre biztos a haját tépné és azt hajtogatná: „Kérem szépen, egy három és fél perces track-re van szükségünk.” (nevet) Épp most kért meg, hogy az első track-et editáljam 8:20-ról 3:50-re a rádiók kedvéért, ami azért kihívás elé állít.
FM: Miből áll a stúdió felszerelésed és milyen eszközökkel készítetted el az albumod?
The Thin Line - a stúdió
AW: Az alap hardware egy Power Mac, Pro Tools 192-vel felvértezve, szekvenszerként Logic Audio , melynek korlátait a projekt végéhez közeledve fedeztem csak fel. Nem tudom, vajon ezt a 192 és a Logic együttes futtatása okozza-e, de amikor a Logicban egy sor automatizálás fut és így akarod az egyes részeket átpakolni, rémálommá válik a dolog, mivel az automatizálásokat egyszerűen nem mindig lehet a részegységekkel együtt mozgatni. Ennek okán e pontról helyrehozni a zenéidet egy igen hosszúra nyúló folyamat, így kissé frusztrált lettem a Logic-tól, és amennyiben a következő album idejére ezt nem rakják rendbe, más megoldást fogok keresni. Szóval ez lenne a fő cuccos, ezek mellett magától értetődően egy rakás plug-in-t és az azokhoz kapcsolódó apróságokat is használok, mint pl. a Native Instruments soft szintijei.
FM: Használsz egyáltalán bármilyen hardware szintit is?
AW: Hát, itt mellettünk is csücsül éppen egy, de az album készítése során nem igazán vetettem be őket. Alkalmanként használom a Midimoog-ot és van egy Supernova rack mount-om is, melynek a szekvenszerét használom, illetve van egy master keyboard-om is benne néhány hanggal, melyeket nagyritkán fel is használok. Általában szólva rengeteg loop, hangminta és élő performance került rögzítésre. Az EMS Synthi-t gyakran használtam, de annak saját hangjai helyett inkább a hangszerkesztés funkciót. Őszintén szólva, nem sok fizikai cuccom van, egy space echo és néhány Lexicon reverb egység.
FM: Az a fajta zeneszerző vagy, aki egy adott hangkönyvtár használata helyett sok időt eltölt inkább hangszerkesztéssel?
The Thin Line - a stúdió
AW: Mindenfélét használunk, néha egy hangkönyvtárhoz fordulok bizonyos dolgokért, aztán rengeteg olyan, gyakran igen koros hangot is használok, melyek a 20 évvel ezelőtti MODE-időkig is visszanyúlnak akár, egészen a mai nappal bezárólag. De ezeket igyekszem úgy alakítani, hogy az újra felhasználásuk során a hangformálás folyamatában teljesen új értelmet nyerjenek. Mint mondtam, forrásanyagként szintén felhasználtam a texas-i zenészek előadásiból egyes szemelvényeket. A valódi string hangok (=vonósok – Iron) tekintetében például CD könyvtáron tárolt hangokat használok – szóval ilyesmi. Tehát mindenből egy kicsi.
FM: Az albumodon, legalább is úgy hallatszik, igen széleskörűen alkalmaztál sampling-et (hangminták), de egyik sem nyilvánvaló – milyen sampling forrásokból dolgoztál?
AW: Mennyire elmerültél benne! Mindenféle forrást használtam – sok sample olyan újra felhasznált hangminta, melyek még a depeCHe MODE előtti időszakomból származnak, illetve korábbi Recoil albumokról. De tudod, kissé váratlan kérdésed apropóján ezekkel most nem készültem.
FM: Figyelembe véve producerként és zeneszerzőként szerzett hatalmas tapasztalatod, helytálló lenne-e azt állítani, hogy oly’ mértékig elsajátítottad a technológiát, hogy szinte leigáztad azt?
The Thin Line - a stúdió
AW: (nevet) Áá, ez még viccnek is rossz! Még csak megközelítőleg sem uralok én semmit, sokkalta inkább folytonos kihívásokkal nézek szembe. Tudod, nem vagyok annyira technikai ember. Tudom, hogy a rendelkezésemre álló felszereléssel mik a határok és ezeket nagyjából be is tartom. Az új albumnak nekiállni egy rémálom volt, hiszen annyira sokáig nem dolgoztam, hogy újra kellett mindent tanuljak és visszaemlékezni, mindez hogyan is működött. Annyi mindent elfelejtettem. Öt év e tekintetben elég nagy idő, nem? Így az első két-három hónapban semmiféle zenét nem produkáltam, hanem rá kellett jöjjek, mindez hogyan is működött, amit igen frusztrálónak találok, amikor nem szándékozom minden egyes részletben elveszni, hanem haladni akarnék, mozgásba hozni a dolgokat.
FM: Ez az oka akkor, amiért ennyi ideig elhalasztottad a felvételeket?
AW: Kissé csüggesztő volt ezen az időszakon keresztül esni, jól látod, mennél hosszabbra nyúlt ez a szakasz, annál erősebben azt éreztem: „Istenem, egy teljes ráncfelvarráson kell keresztülessek, mielőtt akármibe is belefognék”.
FM: Meg tudnál nevezni a felszerelésedben egyetlen darabot, amelynek elemi jelentősége volt, míg a projekten dolgoztál? Valamit, amire igazán rábízhattad magad?
AW: Hát, azt hiszem, az általam leggyakrabban használt dolog az Abbleton Live által kínált time streching funkció volt. Az Abbleton a Logic alatt slave-ként futott, és sok hangmintám is ezen ment keresztül, hogy két oktávval lejjebb stretch-eljem, aztán újrahangoljam és az időt is kiigazítsam, és a végén a darabba illesszem. Ami engem illet, a munkám nem abban látom, hogy egy rakás sample-t találomra halomba dobálok abban a reményben, hogy majd csak kisül belőle valami. Zeneileg a végén mindennek össze kell állnia, ami a dolgok időnkénti újrahangolásának egy igen kifinomult folyamata, adott esetben egy loop egyedi komponenseinek streching-elése egy újabb groove elérése érdekében, mely a végén más hangmagasságot eredményez és más érzést kelt. Ehhez borzasztó sokat használtam a Live-ot, amit önmagában szekvenszerként egyáltalán nem alkalmaztam.
FM: A depeCHe MODE-os idők óta a technológia nyilvánvalóan masszív változásokon ment keresztül. Véleményed szerint ez pozitív változást hozott, vagy egyszerűen csak komplexebbé tette a zenekészítés folyamatát?
AW: Épp annyira bonyolult, amennyire te teszed magadnak azzá, véleményem szerint inkább könnyebb lett. Számomra ma egyszerűbbek a tennivalóim – úgy értem, most, hogy újra megtanultam, mit és hogyan is kell csinálni -, mint régen, 5-10 éve voltak. Ma már az akkor létezett bizonyos problémákat eliminálták. És így van, létezik nem egy új technológia, és gyakorlatilag végtelen számú lehetőség, hogy merre akarsz mindezzel elindulni, ahol, ha nem vigyázol, a végén azon kapod magad, hogy képtelen vagy befejezni az adott projektet. Kell tehát egyfajta fegyelmezettség ehhez, no meg jó pár használható ötlet is. Jómagam is próbálkozom, üdvözlöm a technológiát és úgy vélem, az elmúlt 15-20 évben a számítógép nagyszerű szolgálatot tett a zenekészítés területén.
FM: A nyolcvanas években a csapatok szint évente rukkoltak elő új albumokkal, míg manapság ez 4-5, sőt, esetenként akár 6 évig is eltarthat. Akkor hát mégiscsak a technológia jelenti a gátat?
AW: Igazad lehet. Az emberek talán gyorsabban is dolgoztak, mint ezidőtájt, és én is tudom magamról, hogy lassú vagyok. Végül is nem tudom, vajon az emberek miatt tart-e tovább a lemezkészítés folyamata. Néhány együttes látszólag egészen gyorsan kiadogatja a lemezeket, bár biztos vagyok abban, hogy az összes mai rock együttes anyaga keresztülmegy a Pro Tools-on.
FM: Mondanál nekünk pár szót a subHuman dvd-ről? Megtalálható rajta az album egy másik verziója és még egyéb csemegék is…
AW: Megalkottuk az album meglehetősen tiszta leképzésű surround sound verzióját, ami nem tér el nagyban az eredetitől, pusztán csak nagyobb térbeli skálán mozog. Mindenesetre érdekes tapasztalt volt, különösen a masterelés folyamata és hogy a dvd készítése során hány különféle formátumot kellett figyelembe venni, ami számomra újdonság volt. Az 5.1-es mix készítésénél, amikor a hátsó hangszórókból hallható dolgokat állítottuk be, és a visszhanghoz és egyéb kisebb-nagyobb darabokhoz tartozó ambient elemeket kevertük, amiket a külső hangszórókra szokás kitenni, mindez kipattintotta annak ötletét, hogy készítsük el az album egy sokkalta lecsupaszítottabb verzióját. Az albumnak létezik egy sztereo verziója, ami minimálisabb hatású, feltárulkozó jellegű, és sok olyan réteget rejt, melyet nem hallasz ki elsőre belőle. Tudom, hogy a Recoil rajongók kajálni fogják ezt, hiszen mindig a különböző hangforrásokról érdeklődnek. Alapvetően eltávolítottuk a rockosabb elemeket, a nagy hatású dobokat és sok gitárt, emellett meghagytuk az ambientesebb elemeket, a kevésbé szokványos hangokat, és hát igen, itt-ott újakat is hozzáadtam az organikusabb hangzás érdekében.
FM: Az átmeneti időszakodat illetően gondolkodtál-e azon, hogy más művészek háza táján producerként segédkezz? Esetleg egy vendégszereplés erejéig beugrani a depeCHe MODE-ba?
AW: Néha napján érkeznek felkérések, de mint tudod, nem én vagyok a leggyorsabb a világon, és a saját albumaim elkészítése is egy igen hosszas folyamat. A kissé perfekcionista hozzáállásom miatt nem tudok csak úgy pár hónapon belül belevágni egy másik projektbe, hanem igazán bele kell, éljem magam. Mindezzel ez az én igazi bajom, és hogy mindemellett marad-e elég energiám a saját dolgaimra. Mindazonáltal soha nem lehet tudni.
FM: Most, hogy már jó ideje nincs közöd a depeCHe MODE-hoz, milyen érzelmek kerülgetnek, ha bevillannak ezek a régi dolgok?
AW: Általában véve jó érzések töltenek el. Úgy értem, nem sajnálom az akkori döntésem a távozásról, ez rendben is volna. De az idő előrehaladtával az emlékek megszépülnek, így ha visszagondolok, élvezetes idők voltak azok és tetszett, amit csináltam. A re-master kiadások visszahallgatása – melyekbe magam is belekeveredtem – segített egy csomó érdekes emlék felidézésében, milyen is volt, mikor együtt lemezt készítettünk, illetve hogy hogyan is álltak akkoriban az együttes tagjai egymással. Szóval hát igen, néha kicsit hiányzik mindez, az utazásokat például a legtöbbször élveztem, és hát ez a fajta utazgatás is hiányzik kicsit. Ugyanakkor rendkívül elegem lett egy az együttesen belüli dinamikából, hogy minden döntést szavazás előzött meg, amit viszont egyáltalán nem hiányolok.
FM: A fiúkkal ma is kapcsolatban állsz?
AW: Nem nagyon, nem. Pár éve, mikor Dave a szólóalbumával turnézott, megnéztem őt élőben, és hébe-hóba elcsetelgetünk e-mailben, de sem Martint, sem Fletch-et egy jó ideje nem láttam már.
FM: Mi újság a turnézással? A Recoil egy olyan projekt, amivel útra kelnél?
AW: Hát, nem igazán. Soha ne mondd, hogy soha, tehát akár meg is eshet még, de igazán nagy belső késztetést nem érzek erre, más dolgok fontosabbak az életemben. A kiadóm nem kényszerít effélére, bár valószínűleg örülnének, ha belevágnék, mert ez az ő szempontjukból egy újabb eszköz a promócióra, és valószínűleg az elképzelhető leghatásosabb. Örömmel koncentrálunk ellenben a YouTube-hoz hasonló online marketing ötletekre és a lehető legjobban kiaknázni igyekszünk az ebben rejlő tartalékokat.
FM: Mit jósolsz, ismét ennyi időt kell, várjunk a következő Recoil albumra?
AW: Nem valószínű, volt elég hiányzásom.
FM: Van időd több más zenét is hallgatni? Van a mai nap szerinti kedvenc előadód?
AW: Mindenfélét hallgatok, de ezek inkább régebbi cuccok a kollekciómból. Nem igazán az én asztalom lépést tartani mindennel, nem sok olyan új művész ugrik most be, akikre igazán izgalmasként vagy őszinteként tudnék gondolni, és emellett nem hallgatok túl sok elektronikus zenét sem. Talán furcsán hangzik, de ez így van.
FM: Van valami, amit – feltéve, hogy igaz – mindig is meg szerettem volna kérdezni tőled, ez pedig a Tornado sugárhajtású harcigéppel történt majdnem baleseted. Fel tudod tisztán idézni ezt az incidenst?
AW: Igen, ez egy igaz történet. Ez az a fajta történet, ami ha veled esik meg, soha nem felejtesz el. Mivel ez azelőtt történt, mielőtt a legutóbbi albumot készítettük, hatással volt a produkcióra, ezt a lemezen a Black Box című szám fémjelzi, ami gyakorlatilag e köré az élmény köré épül. Vakáción voltunk Skóciában, nyitott tetejű autóban haladva a semmi közepén, és egy alacsonyan szálló Tornado gép haladt el épp a fejünk felett, feltételezhetően gyakorlatozás közben. Nagyon-nagyon megközelített minket, mire a feleségem, Hep felpillantott és azt mondta, mostanában jó alacsonyan szálldogálnak, mi? Nem alacsonyan szállnak, hanem lezuhannak – mondtam erre én, és így is lett, úgy 200 yarddal előttünk becsapódott a gép. Amikor ez megtörtént, az autóba szállt egy csomó roncsdarabka, így félrehúzódtunk, megkerültük a helyszínt és ott találtunk magunkat a roncsnál. Igazán nem is volt roncs, annyira szerteszét szóródott minden, hogy nem lehetett kibogozni, mi és mitől szakadt is le tulajdonképpen. Az ilyen események bizony elkísérnek egy darabon… jó egy évig nem tudtunk ettől szabadulni álmainkban.
Login
Register
FAQ
Search
