|
orom az ilyet olvasni
vajon m1lan tehetsege szikrazik ismet, vagy uj koltozsenivel van dolgunk?
dZihan & Kamien, az elegancia kreátorai
Két furcsa név, s a lemezborítón, plakátokon két furcsa arc. Az egyikük cirka ötvenéves, kék flanel-öltönyben amolyan félőrült mérnököt jelenít meg ahogyan a lemezjátszón bakelitjét nyomja, míg a másik, egy rikító zöld konfekciós öltönyben félig összetöpörödött nyugalmazott űrhajótervezőként kaján mosollyal szkreccsel a másiknak alá. Mögöttük vörös, rózsás tapéta, harsány, de finom színek, meleg hangulat, furcsa spleen.
A két arc persze nem dZihané és Kamiené, hanem két statisztáé, akik arcaikat, mint két maszkot állítják a kirakatba. A környezet, amelyből előtűnnek egy barátságos hotelé, öltönyeik, fizimiskáik a megnyomorodott, mégis bezsongott, őrülten hasító tudósoké, akik pillanatnyilag, lazításuk ritka perceit használva ki éppen bakelit-lemezek ütőerein tartják kezüket valami olyan finom zenefolyamot hozva elő búvópatakként, amilyet senki más nem tud.
Vagyis dZihan & Kamien álarc mögé bújnak, akárcsak azt kiváló lemezükön, a Freaks & Icons-szon megfogalmazták, a világot szörnyek és ikonok közötti átmenetekben látják. De mi is ebben a pláne? Az, hogy mint a poszt-posztmodern utáni kor nagymesterei, már nem stílusban gondolkodnak, nem öncélú újításokon fáradoznak, hanem a XXI század zenéjének pionírjaiként kifinomult szintézist hoznak létre. S ami mindebben őket különlegessé teszi, nem más, mint az a kifinomult távolságtartás, az elegancia, amely megőrjíti, s levesz lábáról táncolót-hallgatót egyaránt.
Már az első hangok hallatán Raymond Chandler zenei megfelelőjeként vándorolnak be tudatomba, s indítják el a sötét éjszaka rezignáltan érzékeny detektívtörténetét. Mondjuk egy Aston Martinból száll ki a Ronsonnal éppen Chesterfieldjét meggyújtó dZihan, míg a Marseille-i repülőtér közelében várja társát, Kamien admirálist, hogy egy orosz-rulett keretében intézzék el vitájukat. Kamien megérkezik, tiszta Bogart-os külső, vele egy hölgy, talán éppen Marylin, visszaülnek az autóba, s elindul a nőért vívott életre-halálra menő pókerparti. Marylin egy idő után megunja, megjátssza, hogy szédül, a férfiak ugranak, Chivast öntenek neki, míg ő félénken térdfölé húzza fekete csipkéjét, majd a két férfi egymásra pillant, bólintanak, s kilépve az autóból egyikük Berettát, másikuk Masgnumot markolva emelik egymásra a csövet. Hajnalodik, háttérben Concorde-ok szállnak fel a vörös semmibe, míg az ég éppen leszakadni készül a bordeaux-i vörösborral átitatott mámorában, ám előtte még felhajt még egy frissítő Remy Martin-t, s felfedeztet egy hajóssal egy új földrészt.
Azaz dZihan & Kamien zenéjéről elmondhatnánk akár azt is, hogy a török ütőhangszerek és fúvósszólók melegére alapozó arisztokratikus jazz, amely finoman kokettál a pop valamennyi elemével, s húz a mélybasszussal hihetetlen örömfalakat a hallgató szíve köré grooveok és nujazz-beatek ruháiba öltöztetve, ám mindezt felesleges kimondani, mert mindvégig valami teljesen más, több az, amit hoznak.
Zenéjük egy különleges, arisztokratikusan apokaliptikus életérzést hordoz, a világégést egy osztályon felüli hotelben túlélt két zenészét, akik rezignáltságukkal megszépített hangjaikkal tartják a táncoló társaságban a lelket akár éveken át. Megunni lehetetlen, így mentik át az életet egy új korba.
Serer András
|